Semmi. Egyszóval egy nagy semmi van a fejemben...Olyan üresnek érzem. Semmilyen emlék, vagy egy arc, akit fel tudnék ismerni. Még egy árva halovány emlékfoszlány sincs. Ettől ki tudnék készülni. Sőt, már talán ki is készültem.
Az úgynevezett szüleim azóta minden egyes nap bejártak hozzám, és Lili is. Ezt még egy kicsit szoknom kellett, hiszen semmire nem emlékeztem ami az elmúlt 17 évben velem történt. Semmire.
Teltek - múltak a napok. Semmi változás. Már teljesen jól voltam. Egyetlen zúzódás sem volt a testemen. Ezért is nem értettem, hogy mit keresek én még mindig a kórházban. Már régen hazamehettem volna.
-Szia. Hogy vagy? -kérdezték a szüleim, mint minden egyes áldott nap.
-Sziasztok. Jól. -válaszoltam.
-Hogy van az én kedvenc betegem? -jött be Sam. -Azért jöttem, hogy elmondjak valamit.
-Végre valami izgalmas. -kezdtem egy kicsit lelkesedni.
-A barátod. Emlékszel rá? -mosolygott.
-Jó poén. Na, mit akart elmondani?
-Na jó, kicsit komolyabbra fordítva a szót. Túl régóta van már kómában. Az esetek 80%-a nem ébred föl. Főleg ha ilyen hosszú idő óta van már benne. Ez azt jelenti, hogy az orvosi protokol szerint, le kell kapcsolni a gépekről, amelyek mesterségesen is, de életben tartják.
Ez váratlan volt.
-De megnézhetném? Hátha emlékszem rá, vagy valami.
-Persze. Gyere velem.
Átsétáltunk egy fehér, hosszú folyosón. Bementünk az egyik kórterembe, és ott volt az az illető. Furcsa érzés fogott el. Minthogyha nem az lenne, akit vártam volna.
-Kimenne egy kicsit?
Csak én maradtam, és... és... Alex?! Igen Alex. Emlékszem rá. Emlékszem rá amikor belé botlottam a folyosón. Amikor először rám mosolygott. Megérintettem a kezét. Mikor megérintettem, mintha megrándult volna. Esküszöm, hogy láttam.
Talán 5 perce lehetett, amióta szorongattam a kezét, mire kinyitotta a szemét.
Elkezdtem ordítani.
-Saaaaaaaaaaaaaaaam.
Gyorsan bejött, s mintha rémet látott volna. Látta, hogy Alex kinyitotta a szemét.
-De...de...de...de...ez lehetetlen. -mondott még valamit latin nyelven, de nem nagyon értettem.
-N...N...N...Natali?! -dadogta Alex.
-Igen, itt vagyok. Én vagyok az.
-Légy'szíves menj ki. -kérte a lehetetlent Sam.
-Kizárt dolog. Végre valaki akire emlékszem, és te ki akarsz küldeni? Totálisan lehetetlen. -válaszoltam.
-Ha nem mész ki, akkor valaki ki fog vinni, és az nem lesz valami kellemes, de te tudod.
Még egyszer jól megszorítottam Alex kezét, és kiballagtam szomorúan. Ismét egy hosszú, fehér folyosón találtam magam, és egyszer csak minden beugrott... amikor először találkoztam Lilivel az oviban, amikor először mentem iskolába, amikor együtt voltunk a szüleimmel. Egyszerűen MINDEN. Kimondhatatlanul jó érzés volt, hogy most már nem csak külső szemlélője lehetek az életemnek, hanem én magam élhetem tovább. De egy valami nem stimmelt. Minden a helyén volt, csak egy picike részlet hiányzott... a baleset estéje. A legutolsó emlékem róla, amikor kinyitom az ajtót... és .... és Patrick állt ott... igen, Patrick volt az. De akkor mégis hogyan lehetséges az, hogy most Alex van kómában?
-Natali, most már bejöhetsz. -mondta Sam.
Elhesegettem ezt a gondolatot, s elhatároztam, hogy majd később megkeresem rá a választ... mikor már nem leszek ilyen labilis állapotban.
